Sekszpirevszkij
A szovjet drámát a magyar dráma prototípusaként magasztalta Révai József kulturális miniszter a Színház- és Filmművészeti Konferencia budapesti nyitóbeszédében október 15-én. Majd jelentőségteljesen így folytatta: „az ösztönösség nem az ideálunk […] a [Kommunista] párt és az állam azt kéri az íróktól: azt éld át, ami a népnek a legfontosabb”.
A színpadról beszélve Révai a rendező szerepének fontosságát hangsúlyozta, akinek el kell érnie, hogy a színészek elfogadják saját direktíváit a rendezéssel kapcsolatban. A III. Richárd, Bernard Shaw vagy Gorkij darabjainak előadásai nem válhattak volna kiemelkedővé, ha a rendező nem tudta volna elfogadtatni saját látásmódját a színészekkel. Két veszély fenyegeti a klasszikusok színpadra állítását: az „archaizálás” és a „modernizálás”. Shakespeare, Molière, Schiller és Csehov „a mi igazunk mellett bizonyítanak akkor is, ha nem követjük el rajtuk a hamis aktualizálás és modernizálás bűnét”. A régi és hanyatló rendszerek és az őket követő új rezsimek közötti harc korszakában születtek a nagy görög tragédiák, valamint Shakespeare, Molière, Racine, Corneille, Lessing, Goethe, Schiller, Katona, Puskin, Csehov és Gorkij darabjai. A burzsoá dráma azért bukott el, mert nem mert szembenézni a társadalom valós konfliktusaival, amelyek a drámai konfliktus valódi tárgyát képezték. Magyarországon ma adottak az új szocialista dráma kialakulásának feltételei. Az új élet drámai jellege nemcsak a kapitalizmus és a szocializmus harcában rejlik, hanem a szocializmus építéséért folytatott küzdelemben is. A szovjet dráma azért nagyszerű, mert erre az alapra épült.
„Az író” – folytatta Révai, – a lélek mérnöke, a lélekkel, az ember belső fejlődésével törődik. De a munka is a lélek dolga, mert a dolgozó embert – és a mi világunkban a dolgozó embernek kell a művészet központi figurájává lennie – a munka kapcsolja össze a társadalommal. Jellemábrázolás tehát a munkához való viszony ábrázolásától függetlenül nincs és nem is lehet a mi társadalmunkban.” Összefoglalásként Révai kijelentette, hogy a színész számára a színházművészet azt jelenti, hogy szereti a hivatását és a hazáját.
Egy másik előadó, Gellért Endre, a Nemzeti Színház főrendezője, hangsúlyozta, hogy a rendezőnek ismernie kell közönségét, és nem szabad figyelmen kívül hagynia azt. Ugyanakkor nem engedheti meg, hogy a közönségnek való engedelmesség jegyében a színházat „pusztán a szórakoztatás gyárává” alakítsa, és mindig emlékeznie kell a „nevelési feladatára” is.
1951. október 27.