A (munkás)csók talán visszatérhet a magyar mozivásznakra
Az emberi természet mindezidáig győzedelmeskedett a pártideológia kényszerzubbonyát ráhúzni igyekvő kommunista törekvések fölött, a magyaroknak megengedtek egy kis humort, sőt még egy kis erotikát is a vásznakon és a színpadokon. Ezt az engedményt megadta Révai népművelési miniszter ugyanakkor azt is világossá tette, hogy az állam a végső döntőbíró a dráma- és forgatókönyvírók minden egyes irománya kapcsán.
A nyilvános érdeklődés hiánya színházak és mozik iránti, valamint a szerzők hasonlóan gyér érdeklődése színpadi művek és forgatókönyv írása iránt, egyaránt vita tárgyát képezték azon a hivatalos találkozón, amelyen színház- és filmkészítők, színészek és írók vettek részt Budapesten október 13-ától. Révai miniszter tanácsa szerint azt, hogy „nekünk ma és itt igazunk van, hogy a mi harcunk a szocializmusért helyes és igazságos küzdelem, azt nem azzal kell bizonyítani, hogy III. Richardból fasiszták csinálunk a színpadon.”
Szintén elítélte, hogy némely igazgatók a színi rendezés során „az osztályharcnak szűkkeblű, helytelen, szektariánus felfogását” favorizálják. „Nem szükséges reggeltől estig osztályharcolni, vagy ami még rosszabb, estétől reggelig” – állította. – Úgy látom, hogy az osztályharc és a marxizmus-leninizmus ezen nevetséges felfogása oda vezetett, hogy a csók be lett tiltva a magyar film elmúlt két évében. […] Új szerzőink túlzsúfolják darabjaikat és forgatókönyveiket ideológiával, és úgy tűnik azt gondolják, hogy szakácskönyv-módszer szerint is lehet írni: végy öt deka munkaversenyt, három deka szerelmet, három deka szabotázst, három deka házassági konfliktust, tedd az egészet egy lábosba, keverd össze.”
Révai ennek ellenére világossá tette, hogy az írók nem alkothatnak saját kútfőből. „Nem hagyhatjuk azon ügyeinket kizárólag a szerzőkre és a művészekre, amelyekben országunk és pártunk legnagyobb jelentőségű problémáit érintik.” – folytatta. „Kell darab a munkásifjúságról, amely új intelligenciává fejlődik, bányászaink munkájáról, falvaink szocialista építéséről.” De „vigyázni kell természetesen, hogy ne bízzunk mindent a szerzők inspirációjára; ragaszkodnunk kell az állami tervezéshez. […] Drámairodalmi és filmmunkánkban sem az ösztönösség az ideálunk, és nem bízzuk, nem bízhatjuk rá a dolgot az automatikus fejlődésre.”
1951. november 17.