Ideológiai tisztogatás az operában
Összefoglalás: Az alábbi, Gordon Shepherd által jegyzett cikk a kommunisták által a kulturális területen végzett elképesztő tevékenységekből hoz példákat. Túl a híres operalibrettók szándékos csonkításán, teljes mértékben új „demokratikus operetteket” gyártottak, ezek cselekménye „önmagát írja.” A hősnő egy fiatal fejőlány, aki kérők helyett a szlogeneket, csokrok helyett pedig a normákat szereti – és így tovább, a finálé kórusáig (vagy hívjuk inkább a kollektíva dalának?).
Jobb is, hogy Johann Strauss akkor hunyt el, amikor: 1899-ben. Ha ma is élne a közép-európai keringőkirály, és megkaparintaná őt a Kominform, valószínűleg hamarosan a prágai Pankrác-börtön muzsikus-bűnözőknek fenntartott szárnyában találná magát, hogy szabadságát csak egy Gottwald gavotte-tal válthassa meg.
Legalábbis erre következtethetünk az alapján, amit a Kominform kulturcsatlósai a „degenerált Habsburg túlélőnek” nevezett operett terén művelnek.
Első lépésben Strausst, Offenbachot, Zellert, Millöckert és másokat „progresszív” zeneszerzővé kellett változtatni. Meghökkentő dolgok történtek többek közt a szegény Zsupán báróval a Cigánybáróból. Strauss őt egyszerű gondolkodású disznóhízlaló földesúrként ábrázolta; a kommunista verzióban azonban vad, balkáni feudális türannoszként tűnik föl. Az operett maga pedig (mondani sem kell) klikkjének vereségét mutatja be a felvilágosult parasztsággal szemben.
Profittól részeges
Ez eltörpül azonban Offenbach Orfeuszának átdolgozása mellett. A Budapesten márciusban bemutatott népi demokratikus verzióban az alvilágot feljebb hozták pár emelettel a „Wallstreetre”, ahol az ördögök szarvak és paták helyett vasalt inget viselnek és szivaroznak. Orfeusz Euridikének szánt szerelmes dala békedallá lett, Mars az Egyesült Államok katonai egyenruháját viseli és atombombával hegedül. Vulkán „jobboldali szocdem”, aki „profit” címkéjű nektártól részeges. Plútó pedig nem más, mint Tito marsall, akit nyílt színpadon köveznek meg a dühös békeharcosok.
Azt hihetnénk, hogy mindez elég, de nem. A kommunistákat zavarhatta, hogy hiába facsarják ki szándékosan a híres librettókat, az eredeti zene mellett minden törekvésük nevetségessé válik. Csak egy megoldás lehet: teljesen új, demokratikus operettek írása.
Sztahanovista taps
Budapesten – ismét az élen járva – meg is született az Aranycsillag, amelyben a főhős István nem dekadens huszár, hanem a Néphadsereg megfontolt tagja.
Még ennél is rosszabb, hogy párja a fejősnő-hősnő, Júlia. A Nyugat romlott operettfelfogásához szokott néző szemében ő tényleg élettel teli karakternek tűnik. A műleírás szerint „a modern, fiatal dolgozó parasztság magabiztos képviselője.” Láthatóan olyan ifjú hölgy, aki kérők helyett a szlogeneket, csokrok helyett pedig a normákat szereti.
Kettősüket a fiatal táncos komikus (a hadsereg kultúrfelelőse) és a szubrett (traktorista) egészíti ki.
A szörnyű kvartettre támaszkodó sztori szinte önmagát írja. A helyi reakciósok (a falusi orvos, a földbirtokosok, apácák és papok) kísérleteit mutatja be, amint szabotálni igyekeznek a parasztok munkáját: a gát felrobbantásával elárasztják a szövetkezeti földeket. A nép mellett álló katonák állnak ellent az ördögnek.
És így tovább a finálé kórusáig (vagy hívjuk inkább kollektív éneknek?). A társulatot, biztosak lehetünk benne, felcicomázott sztahanovisták vastapsa hívja többször függöny elé.
Daily Telegraph, 1952. augusztus 21.